Kavargó gondolatok. Ködös képzetek. Homályos ábrándok.

Nem, nem álmodom, szemem nyitva van.

Próbálok utat találni ebben a sorssal teli útvesztőben.

Fények, lárma és vibráló fantázia szövi át gondolataim zegzugos folyosóit.

Kapaszkodni nehéz a feltartóztathatatlan sodrásban.

A színes képek közötti vakító derengésben pislákol egy apró szikra, mely képes csalogatni, magához rendelni a reményekkel teli káoszban.

A pici sugár fénye halvány, mégis meleg és barátságos. Kellemes.

Tekintetemet láncolja, s nem ereszti elmémet. Lassan átadja magát neki énem és nincs visszaút. Valami megmozdult.

Minél tovább tartom magam foglyaként, annál inkább lassul az ár, s már nem marja gyenge testem.

Lelkem megnyílik, s kezeim imára hajlanak, hogy ne vesszen el a kis fénysugár.

Maradj velem! Ne tűnj el az életemből! Légy társam – e csendes mederben! Mutass irányt és célt, hogy legyen értelme álomra hunyni szemem. S ne haszontalanul dörzsöljem tisztára másnap! Légy az enyém! Neked már nem kell tenned semmit. Lelkem a tiéd, és ez örömmel tölt el. Immár nyugodt vagyok. Szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.