„Amikor egy férfi kezével hozzáér, a nő kezéhez, mindketten az örökkévalóság szívét érintik.”

    Talán ilyen a szerelem, persze a fenti állítás csak akkor teljesül, ha a két fél szereti egymást. Sarkosan. S vajon ennyi elég is lenne, hogy a mennyországban érezzék magukat? Lehet. De a pillanat, amelyben a felhőtlen boldogság kapuját is átlépi a lélek, leírhatatlan. Nem meghatározható. Nem köthető korlátok közé, s nincs feltétele. Pusztán egy valami, a szerelem. Ez az egyetlen feltétel, hogy ez létezzen, s valahol belül dolgozzon. Akkor bármely percben magával tud ragadni a fenti érzés. S ezt tudja jól, az idézet szerzője is.

Levi is tudja nagyon jól, nem is vágyik most másra. Természetesen igen, de ami lelkének szépet, s megnyugvást okozna, az csak Kata közelsége lehet. Bár foghatná a kezét, s nézhetné a szemét. Ennyi, nem több. Pedig hogy munkálkodik, képzeletének szabad gyökein a kép, ahogy szerelme meztelen testén játszik a halvány lámpafény, a hajnali órán. Mikor testi vágyaikat jóllakatva nézik egymást, s mint egy pazar szobor, úgy emelkedik ki Kata alakja az ágy meleg öleléséből. S megérintheti. Foghatja. De olykor jobb is nem tapintani, csak gyönyörködni benne, mint egy festményben. Melle domborulata, combjainak lágy bája, már a látványukkal is eltelítik elméjét, s megmoccannak az újjak. Bőre finom, meleg, feszes. Felbecsülhetetlen, s akkor feldolgozhatatlan pillanat. Igen. Beleesett. Tudja, mert ez hiányzik neki.

Jóleső érzés viszont hallani a szerelem hangjait, s nyugodtan hajtani álomra a megfáradt fejet annak tudatában, hogy a fenti momentumok újra és újra átélhetőek lesznek. Mennyire szeretné. Kimondhatatlanul. S bármennyire is határozottak Kata ígéretei, Levente retteg. Retteg, hogy őt is elveszíti, pedig nem lenne szabad félnie. De mit tegyen, ez már csak természete. Annyi epekedés, majd féleredmény, vesződés, és fájdalmas beismerés után nem akar elveszíteni még egy valakit, akinek a szemébe mondja, hogy szereti. S mondja mindezt őszintén, kételyek nélkül, sokszor, s ha kell még többször.

„Álomból riadt a feje, s lázasan nézett körül hol lehet. Bizonyára kiment, mindjárt visszajön és idebújik mellém. Milyen finom az illata, s még itt a helye is. De jó lesz, hamarosan újra átmelegít. De hol késik már? Mi lesz? Te jó Ég! Hisz csak álom volt. A képzeletem gonosz szüleménye, hogy elhitette velem, itt fekszik mellettem. Nagyon hiányzik.” Levente.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.