Kavargó gondolatok. Ködös képzetek. Homályos ábrándok.

Nem, nem álmodom, szemem nyitva van.

Próbálok utat találni ebben a sorssal teli útvesztőben.

Fények, lárma és vibráló fantázia szövi át gondolataim zegzugos folyosóit.

Kapaszkodni nehéz a feltartóztathatatlan sodrásban.

A színes képek közötti vakító derengésben pislákol egy apró szikra, mely képes csalogatni, magához rendelni a reményekkel teli káoszban.

A pici sugár fénye halvány, mégis meleg és barátságos. Kellemes.

Tekintetemet láncolja, s nem ereszti elmémet. Lassan átadja magát neki énem és nincs visszaút. Valami megmozdult.

Minél tovább tartom magam foglyaként, annál inkább lassul az ár, s már nem marja gyenge testem.

Lelkem megnyílik, s kezeim imára hajlanak, hogy ne vesszen el a kis fénysugár.

Maradj velem! Ne tűnj el az életemből! Légy társam – e csendes mederben! Mutass irányt és célt, hogy legyen értelme álomra hunyni szemem. S ne haszontalanul dörzsöljem tisztára másnap! Légy az enyém! Neked már nem kell tenned semmit. Lelkem a tiéd, és ez örömmel tölt el. Immár nyugodt vagyok. Szeretlek.

 „Amikor egy férfi kezével hozzáér, a nő kezéhez, mindketten az örökkévalóság szívét érintik.”

    Talán ilyen a szerelem, persze a fenti állítás csak akkor teljesül, ha a két fél szereti egymást. Sarkosan. S vajon ennyi elég is lenne, hogy a mennyországban érezzék magukat? Lehet. De a pillanat, amelyben a felhőtlen boldogság kapuját is átlépi a lélek, leírhatatlan. Nem meghatározható. Nem köthető korlátok közé, s nincs feltétele. Pusztán egy valami, a szerelem. Ez az egyetlen feltétel, hogy ez létezzen, s valahol belül dolgozzon. Akkor bármely percben magával tud ragadni a fenti érzés. S ezt tudja jól, az idézet szerzője is.

Levi is tudja nagyon jól, nem is vágyik most másra. Természetesen igen, de ami lelkének szépet, s megnyugvást okozna, az csak Kata közelsége lehet. Bár foghatná a kezét, s nézhetné a szemét. Ennyi, nem több. Pedig hogy munkálkodik, képzeletének szabad gyökein a kép, ahogy szerelme meztelen testén játszik a halvány lámpafény, a hajnali órán. Mikor testi vágyaikat jóllakatva nézik egymást, s mint egy pazar szobor, úgy emelkedik ki Kata alakja az ágy meleg öleléséből. S megérintheti. Foghatja. De olykor jobb is nem tapintani, csak gyönyörködni benne, mint egy festményben. Melle domborulata, combjainak lágy bája, már a látványukkal is eltelítik elméjét, s megmoccannak az újjak. Bőre finom, meleg, feszes. Felbecsülhetetlen, s akkor feldolgozhatatlan pillanat. Igen. Beleesett. Tudja, mert ez hiányzik neki.

Jóleső érzés viszont hallani a szerelem hangjait, s nyugodtan hajtani álomra a megfáradt fejet annak tudatában, hogy a fenti momentumok újra és újra átélhetőek lesznek. Mennyire szeretné. Kimondhatatlanul. S bármennyire is határozottak Kata ígéretei, Levente retteg. Retteg, hogy őt is elveszíti, pedig nem lenne szabad félnie. De mit tegyen, ez már csak természete. Annyi epekedés, majd féleredmény, vesződés, és fájdalmas beismerés után nem akar elveszíteni még egy valakit, akinek a szemébe mondja, hogy szereti. S mondja mindezt őszintén, kételyek nélkül, sokszor, s ha kell még többször.

„Álomból riadt a feje, s lázasan nézett körül hol lehet. Bizonyára kiment, mindjárt visszajön és idebújik mellém. Milyen finom az illata, s még itt a helye is. De jó lesz, hamarosan újra átmelegít. De hol késik már? Mi lesz? Te jó Ég! Hisz csak álom volt. A képzeletem gonosz szüleménye, hogy elhitette velem, itt fekszik mellettem. Nagyon hiányzik.” Levente.

„A csók egy édes tréfa, melyet a természet talált ki, hogy véget vessen a beszélgetéseknek, a pillanatban, mikor a szavak feleslegessé válnak.”

     Sajnos nincs már lehetősége beszélgetésre, melyet egy forró csók szakítana félbe. Gondolatokkal terhesen kullog egyik céljától a másikig Levente. Gondolatok. Számára feladatokból, tennivalókból felépülő problémahalmaz. Saját elvárásainak való megfelelés, és kötelességeinek elégtétele. Nagy dolgok. Nem nagyobbak azonban annál a lányénál, akinek délután nyújtott kart a villamoson, hogy el ne essen. Vak volt. Össze lehet – e hasonlítani ily módon az egyén problémáit. Össze, de nincs értelme, nyílván neki a legnagyobb hiányérzetet nem létező látása gerjeszti, Leviét meg a problémákra való megoldások. De nem akar szerepet cserélni. Ki akarna? Egy valamit szeretne, megoldásokat. Nyűgjeire segítséget lel, csak tennie kell érte és állandóan. Ezt csinálja. De akad olyan, amire nincs orvosság. Illetőleg van, csupán várnia kell rá. Majd 4 hónap. Rettentő idő. Pontosan 111 nap – s kettő már el is telt. Éppen ennyi darumadaracska fog elkészülni a jeles napra, felfűzve, különböző papírosokból. De ki kapja?

Kata, ki más? A címből nem nehéz kitalálni. Kata gyönyörű. Levi számára a legszebb, és az, aki leginkább hiányzik most neki. Holnap már beszélnek is, a fiú mégsem boldog. Mit nyújt egy képernyő, s mit a hangszóró? Messzi távolból érkező képet és hangot, s ennyi. Persze több mint a semmi, de mégis mit jelenthet egy olyannak, aki a másik pillantásában való elmélyedésre, érintésre, ölelésre, szorításra vágyik, akár egy gyermek. De nem abból a fajta fából faragták, hogy a személyes együttlét hiányától magába roskadjon. Sokkal inkább szüksége van az elválásra. Az egészséges távollét mindig hasznos. A pároknak el kell szakadniuk, hogy újra egymásra találjanak, s megízleljék a másik fél nélkül töltött idő keserét. Tökéletes alkalom a munkában, tanulásban való elmélyedésre, mely mindkettejük idejét kitölti a hátralévő hetekben. S jó lehetőség annak a vékony kis írói húrnak a megpendítésére. Ezért születnek majd e blog posztjai. Hogy betekintést engedjenek "a lányra" váró fiú lelkébe. Hogy befogadják s közvetítsék érzéseit. Hogy írhasson. Írhasson bármit, ami bántja, s úgy érzi papírra érdemes. Írhasson, hogy a másik tudja, érezze, hogy a vágy parazsa izzik. Írja meg, hogy él. S írja meg, hogy szeret. Nagyon szeret.